Zárószó

Ha Wayra élete most kezdődik el igazán a blog bezárja kaput. 

A történetet hagyom szabadon szállni, a gondolataimat Wayra és Caleb további életéről  meghagyom saját fantáziámnak.

Nem állítom, hogy Wayra életét lezártnak tekinthetjük de én késznek érzem a történetet.

A szálakat kibogoztuk, a szerelmet megtaláltuk, az i-re pont került Julia C. pedig a történettől megmenekült.

Köszönöm, hogy olvastál. 

30.Változás az életemben, és a te álmaidban

Sietős léptekkel haladtam a tetthely felé, majd mikor az ajtóhoz értem, megnyomtam a csengőt és vártam. Vártam, hogy ajtót nyisson, hogy végre láthassam, hogy végre lezárjak valamit és még is elkezdjem azt. Vártam, hogy végre tudjam ki vagyok és hol a helyem... de legfőképp azt vártam, hogy megölelhessem.

- Jó napot! - nyitott ajtót, majd egy pillanatra  látszott a meglepettség az arcán. - Mit szeretnél? - kérdezte.
- Szia! - köszöntem. - Téged.
- Mit?
- Téged akarlak Caleb...  Tudom, hogy hibát követtem el, tudom, hogy bántottalak, de ahhoz, hogy megtaláljam önmagam, szükségem van rád.  Szükségem van, hogy ne féljek, csak érezzek. Ne gondolkodjak, ne  csináljak ostobaságokat, csak legyek biztos az érzéseimben és benned. Abban, hogy együtt sikerülhet... Tudom, hogy a változáshoz, a válaszokhoz kellesz... mert egyedül nem megy és nem csak azért kellesz... hanem, mert szeretlek. Tisztán, őszintén, megmagyarázhatatlanul és visszavonhatatlanul szeretlek. - mondtam el neki, szinte egy levegővel.
- Wayra, nézd... nem tudom mi ez már megint... nem tudom miért játszol velem... de kérlek ne tedd, mert nem csak velem és az érzéseimmel, hanem az álmaimmal is játszol.
- Caleb... az álmaidban változás lehet, mint az én életemben.
- Wayra... csak egy okot mondj, hogy miért engedjek a mese szép kék szemeidnek..
- Mert szeretlek, már tudom és mert megtaláltam, azt amit kerestem, de a teljes kirakóshoz kellesz, hogy összeálljon a kép. Elég? - néztem rá, felvont szemöldökkel.
- Tökéletesen. - közelebb lépet és megcsókolt.

29. Julia Carter

Kristen javaslatára elmentem meglátogatni Robertet, de nyilván csak azért, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
Még az őr is meglepődött, hogy Cambelt az ügyvédén kívül más is látogatja, amit szóvá is tett.
- Kisasszony, ne haragudjon, de Robert Cambelt, csak az ügyvédnő szokta látogatni... tehát ön ki is? Az exe?
- Nem... az ex húga. - válaszoltam egyszerűen.
- Már is  hívom, kérem foglaljon helyet. - hagyott magamra az őr... folyamatosan az esetleges válaszokon aggódtam, és féltem, hogy mi lesz most hogy láthatom.  Bevezették.
- Szia húgi. - mosolygott rám.
- Szia Robert! - leültették.
- Tíz percük van. - mondta az őr.
- Minek köszönhetem a látogatásod, mert gondolom, nem azért jöttél, hogy láss.
- Jól gondolod.  Válaszokat várok. De úgy, hogy én kérdezek és te válaszolsz. - adtam a tudtára az elvárásaimat.
- Legyen... - össze szorult a szívem... legszívesebben megöleltem volna, de nem tettem... erőt vettem magamon és kérdeztem.
- Nem vagyok a vér szerinti húgod?
- Nem vagy.
- Kik a szüleim?
- Anya és apa tudta.
- Mióta tudod?
- Kiskoromtól.. emlékszem mindenre.
- Miért nem mondtad?
- Nem értenéd.
- Kérdeztelek Robert..
- Mert, megfenyegettek minket.
- kik és miért?
- A szüleid... a vér szerintiek. Mert az örökbe fogadásod nem volt túl hivatalos... apa azt mondta, hogy feketén vettek téged. - elsírtam magam. Robert várt egy kicsit majd folytatta. - Vissza akartak kapni a szüleid... és megakarták bosszulni, hogy elvettek téged tőlük, de anyán és apán... Az igazi apád volt a szüleink gyilkosa, őt öltem meg.
- Mi van a 3-éves korom előtti életemmel?
- Nem tudom. Csak az anyád tudja.
- Hogy hívják? - Robert hallgatott és nem válaszolt. -Robert!
- Julia Carter.
- Ezért hagytak rád mindent a szüleink?
- Ezért...
- Még van valami?
- Nincs. - láttam rajta hogy nem hazudik.
- Hogy vagy?
- Jól. Tudnod kell Wayra hogy sajnálom... megbántam, amit tettem... de megígértem a szüleinknek, hogy megvédelek.
- Ezzel? - tört ki belőlem. - Hogy lecsukatod magad?  - megráztam a fejem, majd közelebb hajoltam hozzá... - Így egyetlen dologtól védesz meg... magadtól Robert... senki mástól.
- Sajnálom. Bocsáss meg...
- Megtettem. Már közömbös vagy nekem. Szeretlek, de gyűlöllek is... Ha egyszer ki jössz innen.. keress meg.. mint ahogy én Julia Cartert... Szia bátyó!
Keltem fel az asztaltól, még szült utánam, hogy maradjak, hogy sajnálja, de nem voltam rá kíváncsi még volt 2 percünk.. de az a két perc, nekem a levegőn kellett és nem bent vele, össze zárva...
Kiszellőztettem a szabadban egy sétával a gondolataim, majd eldöntöttem, hogy meg kell találnom, beszélnem kell vele, hiszen ő az, aki teljessé tehet, ezért elindultam.

28. Kérdéseim

Haru szobámba érkezése után eltelt pár perc, mikor Chau és megérkezett a szobába.
- Na, mehetünk bulizni?- kérdezte tőlünk, majd kisebb lendülettel hozzá tette. - Ugye, nem zavartam meg semmit? - nézett ránk.
- Nem, dehogy. - válaszoltam.
- Mehetünk. - tette hozzá Haru, ez után elindultunk a buli helyszínre, hol a barátaik és az én újdonsült barátaim vártak minket, majd bele vetettünk magunkat az éjszakába. Táncoltunk, buliztunk, jól éreztük magunkat, de az én gondolatim már rég nem ezen városban és e cselekvések körül forogtak.. hanem egészen máshol, oda ahova tartok, oda ahonnan jövök. A múltam és a jövőm körül, hogy ki is vagyok én, és ki is az igazi családom...
- Wayra? - nézett rám Yasha.
- Igen? Bocsi nem figyeltem.
- Igen... ezt észre vettem... táncolunk? - kérdezte a fiatal srác egy mosoly kíséretében.
- Igen. - mosolyogtam rá, majd a táncolást vele folytattam, utána felkért még Bau, Dang és Thuc valamint Haru.... drága Haru. Sajnálom, hogy nem tudom szeretni, de a szívem egy másik fiú után húz...

Az estének hamar vége lett.. utána hazamentünk lepihentünk. Másnap még elköszöntem a Lee családtól utána pedig felszálltam a repülőre, ami Kristenhez repített. Ott várt a reptéren Zoe-val, hatalmas ölelések közepette láttuk viszont egymást. Nagyon örültem, hogy láthatom őket, főleg Kristent. a következő órákban meséltem nekik és ők is nekem, meglepetésemre Caleb nem került szóba, amit kissé sajnáltam is, de hát ez van...
Miután Zoe haza ment, oda ültem Kristennel szembe, érezte, hogy mondani valóm van... láttam  a szemeiből.
- Mi a baj Wayra? - kérdezte gyengéden és megértően, mint mindig.
- Szeretnék neked elmondani valamit... de előtte kérdezni is. - ahogy elmondtam, mit is szeretnék, ajka lágy mosolyra húzódott.
- Hallgatlak kincsem. - e mondatot szinte kényszeritett arra, hogy nagy levegőt vegyek, bátorságot gyűjtsek és megkérdezzem...
- Akik meghaltak egyáltalán a szüleim? . kérdésemre Kristen ledöbbent, pár pillanatig, maga elé pislogott, és megpróbált beszélni hozzám... nem sikerült neki. Újból és újból megpróbálta, körülbelül a hetedik próbálkozás lett sikeres.
- Nem tudom.... nekem is ez a kérdésem Wayra.
- Azt mondod, hogy nem tudsz választ adni?  Nem tudod, hogy örökbe fogadtak e?
- Gyanitom, hogy igen... de nem tudom. Nem mondták soha, mikor 3 éves lettél, onnan tudom, hogy te vagy Wayra, az előttről nem tudok semmit.
- Ez hogy lehet?
- Nem tudom... de a kérdéseidre egyetlen ember tudhatja a választ... - nézett rám.
- Igen. Robert...

27. Elröppent idő

 Lassan indulok vissza Harutól a nagynénimhez... egy hét kellett ahhoz, hogy tisztázzam magamban a dolgokat és rá jöjjek mit is szeretnék csinálni... megtörtént... felfedem a múltam elmegyek kérdésekkel és remélem, mire legközelebb látom Harut válaszaim is lesznek.
Haru elmondta, hogy szerelmes belém, csak eddig nem merte elmondani, mert a szülei ellenezték a komoly szándékait felém, mivel európai vagyok... nos, hát igen én is ellenzem a szándékait, mivel szeretem Harut csak nem úgy,  mint ő engem, hanem mint a bátyámat... vagyis inkább, mint a tesómat Robertból kiindulva.
Meg ismertem a várost, Chau és Haru barátait, a családjukat... és mindent, amit itt meg kell ismerni, legalább is azt hiszem, de a szívem haza húz... Kristenhez.
- Hatalmas lesz a buli, amit neked szerveztünk. - újságolta Chau, ugyan is búcsú bulit szerveztek nekem... aranyosak.
- Haru?
- Kiheverte, hogy vissza utasítod, de továbbra is reménykedik. - újságolta a bátyáról.
- Rendben én szóltam Kristennek és Zoe-nak, hogy utazok vissza, vele megbeszéltük, hogy este a buliba találkozunk, ami ott lesz. - meséltem én is.
- Hiányzik? - kérdezte a húgocska.
- Ki?
- A szerelmed.
- Nekem nincs szerelmem...
- Wayra, bár se te se Haru nem mondta, de egyértelmű számomra, hogy te nem azért nem jössz össze a tesómmal mert nem szereted, vagy a távolság miatt, hanem mert mást szeretsz igazán. Ez szép, de Haru szomorú és legalább az okot tudjam... ha már téged a hercegnőjének tart.
- Chau, az a srác és én.. szóval zavaros... szeretem, de tettem egy fogadalmat, egy ígéretet magamnak.... meg változom... nem remélek, nem szeretek, csak élek és vad leszek...
- De a szívednek nem tudsz parancsolni... értem én. - kacsintott, és ott hagyott, közben tovább folytattam a pakolást. Utána elkezdtem az esti bulira készülni, már a ruhát felvettem, a sminkem kész volt, csak a frizurám utolsó simításai hiányoztak, mikor kopogtak a szoba ajtón. Haru volt.
- Bejöhetek? - kérdezte bizonytalanul.
- Persze, gyere csak, kész vagyok. - mosolyogtam rá, ő a bőröndömre nézett majd leült az ágyra.
- Tényleg elmész?
- Igen. De ezt te is tudod.
- Tudom, csak megszoktam, hogy itt vagy hercegnő. Tudod, úgy elröppent az idő.
- Tudom Haru, csak nem tudom, hogy az idő a barátunk vagy az ellenségünk.

26. Európai lány

- Haru, beszélhetnénk?- kérdeztem a barátomtól.
- Persze Wayra. Mi a baj? - nézett rám, egyértelműen látszott rajtam a fájdalom és én sem tudom pontosan, hogy mit is tudott kiolvasni az arcomról, de kétségbe voltam esve. Nem a legbölcsebb felébreszteni valakit hajnali 3-kor, miután bezárkózom....
- Nem tudom.... szerintem nem is azok a szüleim, kiket hittem. - vettem nagy levegőt és elmondtam.
- Mi? - nézett rám meglepetten, majd a szoba ajtót  tágra nyitotta és a derekamnál fogva beinvitált. - Miért gondolod hercegnő?
- Hát... ezt találtam. - adtam át a képet, mire homlokát össze ráncolta és a képet szemlélte. - Fordítsd meg!-  kértem.
- Hm... ne haragudj Way hercegnő, de ezt nem teljesen értem... - mondta és leültünk az ágyra. Látszott rajta, hogy várja a magyarázatot, pontosabban most csak a kételyeket és a homályt kaphatja meg tőlem.
- Haru, az életemből 3 év nincs... az első három évem... Mi van ha... ha... szóval, ha örökbe fogadtak?
- Ne gondolj rögtön erre....- kezdte el a lelki segítségét. Szegény Haru... az európaiak problémásak.. főleg én... Elmeséltem neki a kétségeim és a jeleket, mire azt tanácsolta, hogy kérdezzem meg a nagynénim és beszéljek a bátyámmal. Most egyikre sincs lehetőség mivel ezt a hetet szeretném Haruval és a családjával tölteni.
Kicsit megnyugodtam majd vissza mentem a szobába aludni. Reggel pedig megismerhettem a családját ugyanis együtt reggeliztünk mind az öten. Haru, Chau, szüleik és én, az európai.
- Mond csak  Wayra, honnan ered a neved? - kérdezte Mr. Lee.
- Ami azt illeti nem tudom, de keresem a választ. - mondtam mosolyogva.
- Mit gondolsz az európai gazdasági helyzetről?- tette fel újabb kérdését, mire Haru mérgesen nézett az apjára.
 - Nos, hogy is mondjam... az a helyzet, hogy Európa össz gazdasági helyzetéről vagy egy egy területről beszélünk, mivel azért a kettő külön álló lehet és egymás ellentétei is. Ha az Unióra gondol, gazdaságilag nem állunk rosszul, de egy egy állam, ország helyzetét megvizsgálva nem biztos, hogy ugyan azt a tendenciát mutatják. - mondtam mosolyogva, mire apukája is elmosolyodott.
- Nem rossz Wayra, mit is tanulsz?
- Grafikát hallgatok.
- Ohh... és szereted? - tette fel Chau és Haru édesanyja a következő kérdést.
- Igen. Mindenem a fotózás.
- Nem gondolod, hogy ebből nem lehet megélni? - kérdezte Mr. Lee.
- Hát, bizom a szerencsémben aztán majd meglátjuk, hiszen megtanultam, hogy az életünk cserélésével az álmaink életre kellhetnek.
- Szép gondolat. - mosolygott az asztal végében ülő Mrs. Lee.
- Köszönöm.
- Nem rossz egy európai lánytól. - kacsintott Chau.

25. Homály

Chau és Haru családja megérkezett és megismerkedtünk egymással, majd együtt vacsoráztunk, ez után mindenki a tv elé telepedett le én elnézést kértem és távoztam a családtól. Felmentem az aktuális szobámba és beszéltem Kristinnel, aki elmondta, mennyire hiányzom neki és, hogy Caleb keresett már tizenháromszor és nem akarta elhinni, hogy az ország határon kívül vagyok. Caleb soha nem adja fel... Caleb kitartó, szép szemű, édes mosolyú... és már megint azt csinálom amit nem szabad. Szóval....Caleb nem érdekel. Jég szívem van...
Már csak azt kellene meg tudnom, hogy mit lett Robbal... hova ment? Mit csinál? Látom még? És az álmom.... a rém álmom... tényleg nem  a testvérem?
Hirtelen felindulásból előkerestem a bőröndömből a fénykép albumot és egy fekete dobozt, ami azokat a fényképeket tartalmazta, amik nem fértek már el a vastag albumba. Mindent kiborítottam és valami nyomot kerestem. Valamit, ami eloszlatja a kételyeimet. Valamit ami segít a homályt kitisztítani és élessé tenni a képet... a legrégebbi kép, amin rajta vagyok egy  apró csecsemő... a hátulján a következő szöveg áll: " Wayra - 1993.03.0..." paca... nem tudom elolvasni. De az írás olyan idegen.... fel fordítottam másik hat fényképet, hogy össze hasonlítsam az írást... ahogy sejtettem nem egyezik.. még csak nem is hasonlítanak...  Könnyek kezdtek gyülekezni a szemembe.. nem értem. Nem értettem. Nem akartam érteni. A következő kép, mikor a harmadik születésnapomat ünnepeltük... együtt egy család ként.  1996.03.09. De hol a többi kép? Miért szerepel szinte minden képen Rob? Én miért nem szereplek rajtuk... Még is ez hogy lehet?
A gyülekező könnyek, lassan és csendesen, fájdalommal fűszerezve folytak végig az arcomon, majd rá csöpögtek az első képemre.. a csecsemő kori egyetlen képemre... Minél jobban kérdések kavarogtak, minél élesebb lett életem homályos gyermekkora. Minél jobban homály borította a származásom, a születésem az első három évem történéseit, annál ázottabb lett a fénykép. Átázott, nem a meghatottságtól, sőt nem is a haragtóól, hanem a tudatlanságtól, amit éreztem. Az űrtől, hogy nincs meg az első lépésem, sem az első tortám... a mászásom.. semmi 0-3 éves korig semmi... Robról minden dokumentálva van.... Nyilván gondolhatnám azt is, hogy nem volt fényképező gépünk, vagy a régi elromlott és csak később tudtak venni... de nem nem megy.... Túl sok a kétely, a homály...
Nem értek semmit...
Oda mentem az ajtóhoz és elfordítottam a kulcsot, majd sírni kezdtem. Az elmémet elborított a gyermek kori emlékek... a fényképek miket láttam... anya meg apa.. és Rob. Robert a testvérem, a bátyám...
Homály... a múltam.