5. Csak hallgass meg

Ahogy kimentem a szobámból, a mosdó felé vettem az irányt, hisz az embereknek vannak szükségleteik... nekem is.
- Hoppá... kibe botlottam. - mondta az ajtó előtt az öregember.
- Mit akar?
- Nem is köszönsz?
- Kérdeztem. - mondtam közömbösen mélyen a szemeibe nézve, elkapta a tekintetét.
- Csal hallgass meg!
- Ha nem akarja, hogy elmondjam a kis tervét Kristen-nek és Caleb-nek, akkor hagyjon békén!
- Ne fenyegess! - kapta el a karom.
- Eresszen! - sziszegtem.
- Meghallgatsz és kész. - húzott a mosdóba.
- Papa! - kiabált fel az emeletre Caleb.
- Egy pillanat! - kiabált vissza a férfi. Várt egy kicsit, majd neki kezdet a mondani valójának. - Nem kérek én sokat tőled, mivel sok mindent ki sem néznék belőled... csak menj el vele randizni. Kérlek! Komolyan aggódom, hogy a fiúkat szereti! Nem beszélget lányokkal Samanta óta... csak Zoe-val.
- Akkor próbálkozzon meg vele! - vágtam közbe.
- Már megtettem... de Caleb nem akar róla hallani... Zoe-nak tetszik... mondjuk Caleb mindenkinek tetszik, csak neked nem.... mesélte, hogy hogy viselkedsz vele... azért gondoltam, hogy talán veled randizna is.
- Nézze Tom, én nem vagyok az a fajta lány. Rengeteg személyt tanít.. válogasson azok közül, de engem felejtsen el, mert engem nem érdekel a maga fia... se senkié. És most hagyjon magamra!
- Rendben... Elnézést. - ment ki a mosdóból. Felháborító.... még is mit képzel ez az ember? Caleb és a nagynéném teljesen megbízik benne... közben egy kígyó... vagy túlságosan fontoskodó... még nem döntöttem el... de a különbség nem sok. Miután kimentem az illemhelységből, elindultam lefele, hol hármasban vacsoráztak.
- Szia! - köszönt Caleb.
- Hát felébredtél végre. - mosolygott Kristen. Tom pedig csak rám meredt.
- Sziasztok! Igen felébredtem... nem bánjátok, ha én is csatlakozom? - kérdeztem meg az illem kedvéért.
- Pont javasolni akartam. - mondta a kígyó. Én leültem és szedtem magamnak a tésztából, amit Kristen főzött. Az illata is finom volt, így gondolom, az íze is elnyeri a tetszésem.
- Jól aludtál?- érdeklődött Kristen.
- Igen.
- Ennyire elfáradtál már az első nap? - viccelődött Caleb.
- Láthatod.
- Wayra! - szólt rám Kristen.
- Akarom mondani.... kicsit elfáradtam.... az utóbbi időbe máson járt az eszem....
- Sajnálom....
- Nem kell. Az nem segít... illetve.. Köszi. - javítottam ki magam, majd betűrtem a számba a falatot, ami a villámon volt, nehogy ismét beszélnem kelljen... a falat falatot követett, remélve, hogy vége lesz ennek a vacsorának.
- Wayra, kérlek ne légy mohó!- szólt rám Kristen. Hát persze.... egy igazi nő nem viselkedhet így az asztalnál.... és a legfontosabb, így nem tudok beszélgetni velük... amit nem is akarok... Csak ő járt egyedül a fejemben... hogy most mit csinálhat... Jól van-e?
- Wayra, Caleb, holnapután elmegy bulizni a barátaival, velük tarthatnál. - mondta a nem kívánt személy.
- Nem hiszem... - Kristen rám nézett. - Rendben.
- Te most beleegyeztél?- kerekedtek el a szemei a velem szemben ülő srácnak. - Te most tök
komolyan eljössz bulizni? - kapkodta a tekintetét hármunk között.
- Még ne éld bele magad. - tettem oda megjegyzésként.
- Már késő... - mosolygott Kristen.
- Tudom. - adtam fel.
- Mesélj magadról, Wayra. - kért meg Tom.
- Mit szeretne hallani?
- Mit csinálsz a szabadidődben? - ez most komoly...? Szánalmas.
- Fényképezek. - adtam választ.
- Akárcsak Caleb, de ő kirándulni és bulizni... szórakozni is szokott.
- Nem vagyunk egyformák.
- Igaz. - mondta, majd folytatta az étkezést. Mi után elmentek, Kristennel beszélgettünk.
- Tudod Wayra, Caleb egy rendes fiú. Tudom, néha sokat beszél, de nem mindenkivel foglalkozik annyit, mint veled. Pláne nem a lányokkal... segíteni szeretne elfelejteni a történteket.
- Kristen, nem lehet az ilyesmit elfelejteni...
- Tudom. Ha szeretnéd, meglátogathatjuk.
- Nem. Nem akarom. Nem bírom látni.
- És nem is akarod?
- Nem hiszem. - vallottam be.
- Rendben. Ne feledd, én bármikor itt vagyok...
- Tudom.
- Bármikor meghallgatlak.
- Rendben.... Csak hallgass meg! Tudod, aznap anyáékkal összekaptunk... mivel mikor bementem a szobámba a fényképezőgépem a földön hevert.... összetörve... Nagyon mérges lettem. Ők pedig azt mondták, hogy egy régi kacat... és azzal nem is lehet fényképezni. Meg, hogy... - fakadtam sírva. - hogy én sem értek hozzá... de egy képemet sem nézték meg.. nem jöttek el a kiállításra sem... mert dolgoztak... mindig csak dolgoztak. Bezzeg.... ő... ő fontos volt.... én meg egy lány... nem akartak lányt.... fiút akartak, aki átveheti a vállalkozást. Sosem mondták, de tudtam... Mikor ő haza jött, kiderült, hogy ő verte le a gépet véletlen. - töröltem meg az arcom. - Elnézést kért.... én meg kiabáltam vele. Anyáék elmentek egy hívás miatt... Ő pedig éppen buliba készült a barátaihoz. Villámlott, eset én féltem, mivel nagy vihar volt. Kértem, hogy ne menjen el... Egy kis idő eltelt... elment az áram is. Ismét össze vesztünk... csúnyán beszélt velem... én felpofoztam... Az ajtón kopogtattak, azt hittem anyáék jöttek vissza a vihar miatt. Egy rendőr állt ott... Ő... felment a szobájába és nem akart lejönni.... így nekem mondtak el mindent. Menni kellett a holtesteket azonosítani, nem jött le, hiába szóltam. Én mentem intézkedni... Mire hazaértem nem volt otthon... elvitte apa fegyverét. Aggódtam... Aznap nem jött haza, másnap sem.... én csak sírtam. Harmadnap csengettek. A rendőrség. Őt keresték, engem is bevittek kihallgatni.... nem tudtam, miről van szó. Róla kérdezgettek. Mire elmondták nagy nehezen, hogy körözik emberölésért, én is rájöttem. Bevallottam, hogy két napja nem tudok róla semmit... Kiengedtek.... pár nap múlva ismét jelentkeztek, hogy megtaláltak bujkálva és kereshetek neki ügyvédet... Nagyon fájt. - szipogtam.
- Wayra...
- Aztán... beszéltem a szüleim ügyvédjével.... elvállalta az ő védelmét. Megkérdezte miből akarom fizetni. Azt mondtam, hogy az örökségemből. Azt felelte, hogy mindent a bátyámra hagytak... milyen ironikus.... arra, akit lecsuknak... Hazamentem... össze szedtem minden pénzt... a saját pénzemet is, amit félre tettem, hogy vegyek egy másik gépet, elvittem neki. Mondtam, hogy ha sikerül a házat eladni megkapja a többit. De tegyen meg mindent. Beleegyezett, de őt még is lecsukták.... 15 évet ülhet.... nem voltam bent nála... egyszer mentem be, hogy megkérdezzem miért tette.... miért ölte meg a vétkes sofőrt és honnan tudta, hogy ő volt a vétkes, de nem voltam rá képes.... csak az ajtóig jutottam. A többit már nagyjából tudod....
- Édesem.... nem kellett volna...
- De. Ennyivel minimum tartozom neked... magadhoz vettél egy koloncot. Egy keveset még beszélgetünk, majd megnéztünk egy filmet és mind ketten mentünk lefeküdni.

4. Ajánlat

Még egy keveset vártam, mikor megszólalt a csengő... és előttem termett Caleb.
- Gondoltam szükség lesz a segítségemre. Gyere! - mosolygott diadalmasan.
- Köszi. - mondtam.
- Te most megköszönted?
- Igen. - mondtam a meglepettnek.
- Hm... erre sem volt példa az elmúlt időszakban, amióta ismerlek.
- Nézd... ne szokj hozzá, megköszöntem magamtól, mert megérdemelted, de ennyi. - mondtam, mikor odaértünk a teremhez. A tanár ránk nézett.
- Késtek! Üljenek le! - parancsolt ránk a középkorú férfi, aki a képi ábrázolás órát tartotta. Szót fogadtunk és leültünk. Csendesen telt el a két óra hossza, ameddig az oktatásunk ezen része tartott. Szerencsére volt egy kis időm kiszaladni a közeli boltba enni.
- Várj! - mondta Caleb.
- Miért?
- Mert én is megyek. Ha a nagynénéd nem mondta volna én intéztem az órarended és megegyezik az enyémmel. Tudod... hogy tudjak rád vigyázni.
- Remek. - mondtam morogva.
- Jó-jó, azért ne játszd túl. Bemutatlak a barátaimnak.
- Én nem akarom.
- Én nem kérdeztem.
- Ne vedd fel a stílusom.
- Kénytelen leszek, így többet beszélsz. - ahogy ezt kimondta, úrrá lett rajtam a felismerés, hogy igaza van. Ezt nem szabad folytatnom, egyáltalán ezzel az idiótával sem szabad tárgyalnom. Nem értem....
- Dave, várjatok, bemutatom nektek Wayra-t! - szólt egy magas barna srác után.
- Oké. Sziasztok! - állt meg és köszönt nekünk a társaival együtt. A srác kicsit komoly tekintetű volt... pont mint én most. A szemei világos barnák voltak. Mellette egy vörös hajú lány állt. Nem tudom... nekem nem volt szimpatikus. Egy másik lány is közben közelebb ért hozzánk. Az ő haja rövid barna volt, a szemei egész világos barnák. Íme a nagy csapat.
- Sziasztok! - köszöntünk egyszerre a szószátyárral.
- Helló.... Caleb, ő ki? - kérdezte a vöröske.
- Srácok, ő itt Wayra. Most költözött ide és a szomszédom. Kristen unokahúga. - mutatott be. - Wayra ő itt Dave, vigyázz vele! Ő pedig Samy. - mondta vörös lányra nézve. - Ő itt pedig Zoe.
- Sziasztok! - köszöntem megint.
- Mit lehet rólad tudni szőkeség? - kérdezte a Dave nevű fiú.
- Például utálom, ha a hajszínem a becenevem. - mondtam, mire csak nevettek rajtam.
- Hát jó... akkor Way!
- Nem! - mordultam rá. - Maradjunk a Wayránál.
- Oké....
- Ez a csaj még tőlem is harapósabb. - állapította meg Zoe.
- Csak addig, míg újdonság. - mondta a vörös.
- Most én megyek. Bocs. Sziasztok! - köszöntem el és elindultam kajáért. Nem volt kedvem a társasághoz, pláne nem a vöröskéhez. Egyáltalán semmihez nincs kedvem... Újdonság.... hm.... mit gondol ez rólam? Nem vagyok olyan, mint ő. Nem fekszem le akárkivel. Én nem olyan vagyok... vagyis nem olyan voltam. De ahhoz még is csak gusztus kell... Ennyire azért nem süllyedhetek mélyre. Egy kis idő múlva utolért Dave.
- Bocs az előbbiért. Caleb mesélte, hogy mi történt a családoddal, amit nagyon sajnálok. Ha gondolod, beszélgethetnénk.
- Nézd Dave, nekem elég egy utánfutó, szóval kérlek, ne akarj a barátom lenni. Ne is akarj megismerni... és jobb, ha ezt Caleb fejében is rendbe teszitek. Kösz. Most megyek! - hagytam ott. Nem voltam a legkedvesebb, de legalább őszinte. Vettem magamnak kaját, majd bementem a következő órára. Caleb próbálkozott, de nem beszéltem vele. Az egyik óra végén megállt előttem egy idősebb férfi, körülbelül Kristen korú.
- Te vagy Wayra Cambel? - kérdezte.
- Igen. Miben tudok segíteni.
- Én Tomhas Briston vagyok. Caleb nagyapja.
- Értem.
- Van magának egy ajánlatom.
- Igen?
- Tudja az unokám sokat mesélt magáról, ami meglepő, mivel nem szokott lányokról beszélni... így arra gondoltam...
- Nem! - vágtam rá rögtön.
- Tessék?
- Nem érdekel az ajánlata és bármit is akar, a válaszom nem. Nem érdekel az unokája és maga sem. Nem érdekelnek az itteniek.
- Jó... ahogy óhajtja... remélem ezt átgondolta.
- Tökéletesen. Nézze, az unokája sokat mesélt magáról és a kapcsolatukról, de attól tartok félre ismerte a nagyapját, mivel az ajánlatáról ítélve nem tisztességes ember, így én csak azt remélem, hogy időbe rá jön, milyen ember is maga.
- De hát meg sem hallgatott, honnan tudná, hogy mit akartam? - nézet rám a szemüvege mögül.
- Sajnos, volt tapasztalatom megismerni az embereket.
- Akkor még is mit akartam? - kérdezte.
- Tudja... a maga családjukba mindenki ennyit beszél... A kérdésére a válasz pedig, nyilván azt akarta, hogy legyek kedves az unokájával, esetlegesen kerüljek közel hozzá... netalántán legyek a barátnője. Rosszul gondolom? - meredtem rá.
- Nem. - válaszolt, majd zavartan lesütötte a szemét.
- Mindjárt gondoltam. Szánalmas. Viszlát! - hagytam magárra a folyosón, majd indultam kifelé az épületből, közben azon gondolkoztam, hogy viselkedhet valaki így... nem értem az embereket és nem is akarom megérteni. Mikor hazaértem, Kristen izgatottan várt rám.
 - Milyen napod volt?
- Érdekes. - válaszoltam.
- Bővebben Wayra?
- Sajnálom Kristen, de nekem nincs kedvem beszélgetni. Tudod az egyetem jó, az órák is elfogadhatók, de van egy férfi, akit nagyon nem kedvelek és Caleb baráti társaságát sem igazán... főleg Samantát. - vallottam be és egész hosszan válaszoltam.
- Oh... mit tettek, én kedves embereknek ismertem meg őket... és Sam pedig régen Caleb barátnője volt, csak valamin nagyon összevesztek.
- Hm... azon nem csodálkozom. Igazából a többiekkel nem is volt annyira problémám... csak talán én vagyok túl érzékeny... De most felmegyek, ha nem baj..
- Menj csak. Nemsokára úgy is jönnek a fiúk.
- A fiúk? - néztem rá meglepve.
- Igen. Caleb és Tom, a nagyapja.
- Oh.... értem. - mondtam, majd bementem a teraszról és ledőltem. Egészen addig nem merészkedtem ki, ameddig a hasam nem morgott élelem hiányában.

3. Rajt

Nem gondoltam volna, hogy rögtön másnap mehetek is az egyetemre, de mint mindent, Kristen ezt is elintézte nekem. Egyelőre nem döntöttem el, hogy ezért morcosnak vagy hálásnak kellene lennem.
- Jó reggelt kedvesem!- üdvözölt, mikor leértem a reggeliző asztalhoz.
- Neked is jó reggelt!- mondtam, majd leültem az egyik székre.
- Tükörtojást készítettem, pirítóssal. Remélem szereted.
- Igen, köszönöm. Jó lesz. - mondtam majd, öntöttem magamnak a gyümölcsléből.
- A fényképezőgéped hogy van? El tudod ma vinni?
- Igen persze, csak az egyik objektív sérült meg. Nem komoly. Annyi, hogy makró képet nem tudok egyelőre készíteni. - válaszoltam.
- Sajnos ehhez nem értek, de ha szükséged van val...
- Nem. - vágtam közbe. - Nem kell semmi köszönöm.
- Rendben, ahogy gondolod. Akkor jó étvágyat! - mondta, majd nekiállt a reggelinek.
- Köszönöm, neked is.
Miután megreggeliztünk, kerestem egy ruhát, amit felvehetek az első egyetemi napomra. Nem tudom, hogy itt mi a divat, mivel nálunk biztosan más volt... más volt a körülmény, a család és a barátok... Megkérdezhetném Kristen-t, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy bárkinek is meg akarok felelni, mert ez nem így van. Nem érdekel senki és semmi.

Egy egyszerű öltözetet választottam. Egy kék pólót, egy farmert és egy fekete blézert. Felkötöttem a hajam és megcsináltam a mindennapi sminkem, hogy legalább hanyagnak ne tűnjek annyira. Bepakoltam a szükséges holmikat a táskámba, majd elindultam lefele. Pont csengettek. Kristen ajtót nyitott, mire leértem.
- Szia, jöttem az unokahúgodért. - mondta vigyorogva a szószátyár.
- Szervusz Caleb! Gyere csak be. Wayra, kedvesem jöttek érted! - szólt... igaz már szinte ott voltam.
- Látom. - mondtam borús tekintettel.
- Mehetünk? - nézett rám a fiú.
- Igen. Szia Kristen! - köszöntem el.
- Vigyázz magadra! Caleb, te különösen vigyázz rá! - engedett el minket.
- Nehogy komolyan vedd, amit mondott. - jegyeztem meg.
- Ne aggódj, le sem fogom venni a szemem rólad. - mondta vigyorral az arcán.
- Aha...
- Kristen említette, hogy megsérült a géped... és elhoztam az enyémet, amit nem használok. Kicsit régi darab, de szerintem boldogulni fogsz vele. - adta a kezembe a fényképező tartóját.
- Kösz, de van sajátom. Nem kell ez. - nyújtottam vissza.
- Rendben... bár nem hiszem, hogy örülnek majd, ha egy törött géppel mész be.... tudod.... még erre sem tudsz vigyázni. - tudtam, hogy direkt cukkol, de egyben igaza is volt, így el tettem a táskát.
- Rendben... köszönöm. - préseltem ki magamból.
- Igazán nincs mit. - mondta, miközben kanyarodott kifele az utcából.
- Hogy aludtál? - nem feleltem a kérdésére, attól, hogy elvisz és hogy ő beszélgetni akar, meg ha ad egy gépet is.... nem vagyok köteles vele beszélni. Várt egy kicsit, majd folytatta a monológját.
- Tudod én jól aludtam. Álmodtam is valamit, mivel mindig álmodom, de arra sajnos nem emlékszek... Oké. Értem én, hogy nem vagyok neked szimpatikus, de azért legalább válaszolj a kérdésemre, ha már kérdezek tőled.
- Jól.
- Tessék?
- Jól aludtam, és figyeld az utat. - tovább nem szóltam hozzá, csak mikor már oda értünk az egyetemhez és kiszálltunk az autóból.
- Köszi a fuvart... meg mindent.
- Igazán nincs mit. - mondta, mikor én már szedtem a lábaimat az épület felé. - Nyugi, nem kell megvárnod, én ismerem a járást... ellenben veled. Ha szeretnéd, körbevezetlek. - ajánlotta fel a segítségét ismét...
- Nem kell.
- Ahogy óhajtod... - hagyott magamra. Igazából fogalmam sem volt, hogy hova kellene mennem. Az órarendem megvolt, de az épületet nem ismertem. Kedvem sem volt senkitől segítséget kérni, így ott álltam a folyóson... közben eszembe jutott, hogy mennyivel másabb lenne a jelen, ha itt lenne ő...