Zárószó

Ha Wayra élete most kezdődik el igazán a blog bezárja kaput. 

A történetet hagyom szabadon szállni, a gondolataimat Wayra és Caleb további életéről  meghagyom saját fantáziámnak.

Nem állítom, hogy Wayra életét lezártnak tekinthetjük de én késznek érzem a történetet.

A szálakat kibogoztuk, a szerelmet megtaláltuk, az i-re pont került Julia C. pedig a történettől megmenekült.

Köszönöm, hogy olvastál. 

30.Változás az életemben, és a te álmaidban

Sietős léptekkel haladtam a tetthely felé, majd mikor az ajtóhoz értem, megnyomtam a csengőt és vártam. Vártam, hogy ajtót nyisson, hogy végre láthassam, hogy végre lezárjak valamit és még is elkezdjem azt. Vártam, hogy végre tudjam ki vagyok és hol a helyem... de legfőképp azt vártam, hogy megölelhessem.

- Jó napot! - nyitott ajtót, majd egy pillanatra  látszott a meglepettség az arcán. - Mit szeretnél? - kérdezte.
- Szia! - köszöntem. - Téged.
- Mit?
- Téged akarlak Caleb...  Tudom, hogy hibát követtem el, tudom, hogy bántottalak, de ahhoz, hogy megtaláljam önmagam, szükségem van rád.  Szükségem van, hogy ne féljek, csak érezzek. Ne gondolkodjak, ne  csináljak ostobaságokat, csak legyek biztos az érzéseimben és benned. Abban, hogy együtt sikerülhet... Tudom, hogy a változáshoz, a válaszokhoz kellesz... mert egyedül nem megy és nem csak azért kellesz... hanem, mert szeretlek. Tisztán, őszintén, megmagyarázhatatlanul és visszavonhatatlanul szeretlek. - mondtam el neki, szinte egy levegővel.
- Wayra, nézd... nem tudom mi ez már megint... nem tudom miért játszol velem... de kérlek ne tedd, mert nem csak velem és az érzéseimmel, hanem az álmaimmal is játszol.
- Caleb... az álmaidban változás lehet, mint az én életemben.
- Wayra... csak egy okot mondj, hogy miért engedjek a mese szép kék szemeidnek..
- Mert szeretlek, már tudom és mert megtaláltam, azt amit kerestem, de a teljes kirakóshoz kellesz, hogy összeálljon a kép. Elég? - néztem rá, felvont szemöldökkel.
- Tökéletesen. - közelebb lépet és megcsókolt.

29. Julia Carter

Kristen javaslatára elmentem meglátogatni Robertet, de nyilván csak azért, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
Még az őr is meglepődött, hogy Cambelt az ügyvédén kívül más is látogatja, amit szóvá is tett.
- Kisasszony, ne haragudjon, de Robert Cambelt, csak az ügyvédnő szokta látogatni... tehát ön ki is? Az exe?
- Nem... az ex húga. - válaszoltam egyszerűen.
- Már is  hívom, kérem foglaljon helyet. - hagyott magamra az őr... folyamatosan az esetleges válaszokon aggódtam, és féltem, hogy mi lesz most hogy láthatom.  Bevezették.
- Szia húgi. - mosolygott rám.
- Szia Robert! - leültették.
- Tíz percük van. - mondta az őr.
- Minek köszönhetem a látogatásod, mert gondolom, nem azért jöttél, hogy láss.
- Jól gondolod.  Válaszokat várok. De úgy, hogy én kérdezek és te válaszolsz. - adtam a tudtára az elvárásaimat.
- Legyen... - össze szorult a szívem... legszívesebben megöleltem volna, de nem tettem... erőt vettem magamon és kérdeztem.
- Nem vagyok a vér szerinti húgod?
- Nem vagy.
- Kik a szüleim?
- Anya és apa tudta.
- Mióta tudod?
- Kiskoromtól.. emlékszem mindenre.
- Miért nem mondtad?
- Nem értenéd.
- Kérdeztelek Robert..
- Mert, megfenyegettek minket.
- kik és miért?
- A szüleid... a vér szerintiek. Mert az örökbe fogadásod nem volt túl hivatalos... apa azt mondta, hogy feketén vettek téged. - elsírtam magam. Robert várt egy kicsit majd folytatta. - Vissza akartak kapni a szüleid... és megakarták bosszulni, hogy elvettek téged tőlük, de anyán és apán... Az igazi apád volt a szüleink gyilkosa, őt öltem meg.
- Mi van a 3-éves korom előtti életemmel?
- Nem tudom. Csak az anyád tudja.
- Hogy hívják? - Robert hallgatott és nem válaszolt. -Robert!
- Julia Carter.
- Ezért hagytak rád mindent a szüleink?
- Ezért...
- Még van valami?
- Nincs. - láttam rajta hogy nem hazudik.
- Hogy vagy?
- Jól. Tudnod kell Wayra hogy sajnálom... megbántam, amit tettem... de megígértem a szüleinknek, hogy megvédelek.
- Ezzel? - tört ki belőlem. - Hogy lecsukatod magad?  - megráztam a fejem, majd közelebb hajoltam hozzá... - Így egyetlen dologtól védesz meg... magadtól Robert... senki mástól.
- Sajnálom. Bocsáss meg...
- Megtettem. Már közömbös vagy nekem. Szeretlek, de gyűlöllek is... Ha egyszer ki jössz innen.. keress meg.. mint ahogy én Julia Cartert... Szia bátyó!
Keltem fel az asztaltól, még szült utánam, hogy maradjak, hogy sajnálja, de nem voltam rá kíváncsi még volt 2 percünk.. de az a két perc, nekem a levegőn kellett és nem bent vele, össze zárva...
Kiszellőztettem a szabadban egy sétával a gondolataim, majd eldöntöttem, hogy meg kell találnom, beszélnem kell vele, hiszen ő az, aki teljessé tehet, ezért elindultam.

28. Kérdéseim

Haru szobámba érkezése után eltelt pár perc, mikor Chau és megérkezett a szobába.
- Na, mehetünk bulizni?- kérdezte tőlünk, majd kisebb lendülettel hozzá tette. - Ugye, nem zavartam meg semmit? - nézett ránk.
- Nem, dehogy. - válaszoltam.
- Mehetünk. - tette hozzá Haru, ez után elindultunk a buli helyszínre, hol a barátaik és az én újdonsült barátaim vártak minket, majd bele vetettünk magunkat az éjszakába. Táncoltunk, buliztunk, jól éreztük magunkat, de az én gondolatim már rég nem ezen városban és e cselekvések körül forogtak.. hanem egészen máshol, oda ahova tartok, oda ahonnan jövök. A múltam és a jövőm körül, hogy ki is vagyok én, és ki is az igazi családom...
- Wayra? - nézett rám Yasha.
- Igen? Bocsi nem figyeltem.
- Igen... ezt észre vettem... táncolunk? - kérdezte a fiatal srác egy mosoly kíséretében.
- Igen. - mosolyogtam rá, majd a táncolást vele folytattam, utána felkért még Bau, Dang és Thuc valamint Haru.... drága Haru. Sajnálom, hogy nem tudom szeretni, de a szívem egy másik fiú után húz...

Az estének hamar vége lett.. utána hazamentünk lepihentünk. Másnap még elköszöntem a Lee családtól utána pedig felszálltam a repülőre, ami Kristenhez repített. Ott várt a reptéren Zoe-val, hatalmas ölelések közepette láttuk viszont egymást. Nagyon örültem, hogy láthatom őket, főleg Kristent. a következő órákban meséltem nekik és ők is nekem, meglepetésemre Caleb nem került szóba, amit kissé sajnáltam is, de hát ez van...
Miután Zoe haza ment, oda ültem Kristennel szembe, érezte, hogy mondani valóm van... láttam  a szemeiből.
- Mi a baj Wayra? - kérdezte gyengéden és megértően, mint mindig.
- Szeretnék neked elmondani valamit... de előtte kérdezni is. - ahogy elmondtam, mit is szeretnék, ajka lágy mosolyra húzódott.
- Hallgatlak kincsem. - e mondatot szinte kényszeritett arra, hogy nagy levegőt vegyek, bátorságot gyűjtsek és megkérdezzem...
- Akik meghaltak egyáltalán a szüleim? . kérdésemre Kristen ledöbbent, pár pillanatig, maga elé pislogott, és megpróbált beszélni hozzám... nem sikerült neki. Újból és újból megpróbálta, körülbelül a hetedik próbálkozás lett sikeres.
- Nem tudom.... nekem is ez a kérdésem Wayra.
- Azt mondod, hogy nem tudsz választ adni?  Nem tudod, hogy örökbe fogadtak e?
- Gyanitom, hogy igen... de nem tudom. Nem mondták soha, mikor 3 éves lettél, onnan tudom, hogy te vagy Wayra, az előttről nem tudok semmit.
- Ez hogy lehet?
- Nem tudom... de a kérdéseidre egyetlen ember tudhatja a választ... - nézett rám.
- Igen. Robert...