2. Szószátyár idegen

Mindenféle érzés kavargott bennem. Az addigi életemnek az árnyékát is ki akartam törölni, egyedül egy képet tettem ki az éjjeliszekrényre. Egy családi képet, amin mind rajta vagyunk; anya, apa, Robert és én. A Cambel család.
- Oh... helló! - köszönt egy idegen, aki az ajtómban állt.
- Helló. Ki vagy? - kérdeztem a srácot. Körülbelül velem egy idős lehetett és legalább annyira meglepet, mint én.
- Ezt én is kérdezhetném.
- De én kérdeztem. Válaszolj! - emeltem meg a hangom, majd alaposan szemügyre vettem a világos barna hajú, kék szemű idegent.
- Jogos. Caleb Briston.
- A név nem mond nekem semmit. Jaj, hát persze, te vagy, akivel Kristen beszélt.
- Igen. És te vagy az unokahúg.
- Igen. Ha ezt megbeszéltük.. ne haragudj de...
- Semmi de. Beszélgetni jöttem. - folytatta a srác.
- De én nem akarok beszélgetni. - világosítottam fel.
- Az engem nem érdekel.
- Feljelentelek zaklatásért! Menj innen! - mordultam rá.
- Nézd, nem nagyon ajánlom fel a társaságom másoknak, szóval...
- Nem érdekel!
- Oké. látom nagyon makacs lány vagy, rendben. Jobb, ha tudod, hogy nem adom fel. Ne aggódj, nem udvarolok neked meg semmi ilyesmi, nem mintha nem lennél jó csaj, csak nem szeretem a csajokat. Vagyis nem úgy nem szeretem, mert szeretem a csajokat... csak... hagyjuk. - vett egy nagy levegőt, majd folytatta – Szóval, ha valakivel beszélni akarsz...
- Kösz. - mondtam, majd ismét beletemetkeztem a kezembe lévő könyv lapjaiba.
- Tudom mi történt veled.... Kristen elmondta, szóval igazán beszélgethetnénk. - nézett a közös fotóra mikor beszélt.
- Nem vagy a lelki dokim.- vágtam oda hanyagul.
- De még lehetek. - mosolyodott el. Én pedig úgy tettem, mint aki nem is figyel rá, remélve, hogy így leszáll rólam és kimegy a szobából.
- Na jó, ha te nem szeretnél magadról beszélni, majd mesélek én. Tehát egyedüli gyerek vagyok és itt az egyetemen tanulok, grafikát. Tudod, művészeti beállítottságú vagyok. A szüleim külföldön vannak... ott dolgoznak így a nagyapámmal élek jelenleg és a kutyájával Caca-val. Nagyon aranyos border collie. Aztán tudni kell azt is, hogy a nagyim öt éve halt meg, így a nagypapával egymásnak nyújtunk támaszt a nehéz időkben. Szeretem a természetet és a nagynénid főztjét... a papa sajnos nem tud főzni, mint ahogy én sem. Ez bizonyára családi vonás. Oh, igen és olvasni is szeretek szóval igazán elmondhatod, mit olvasol. - nézett rám vigyorogva, miközben leült az ágyam szélére.
- Te soha nem adod fel? - néztem fel a könyv mögül.
- Soha. - mondta mosolyogva.
- Oké... akkor közlöm, hogy záróra van. Menj innen!- ismét rá kellett mordulnom, hogy megértse, hogy én nem óhajtok se vele se mással beszélgetni.
- Rendben, használd a varázsszót.
- Kérlek. - mondtam ki alig hallhatóan.
- Meggyőztél, de nyitásra jövök. Szia Wayra! - ment ki a szobából, így végre egyedül maradtam.

1. Költözés

Nem értem, miért kell Bristol-ból New York-ba költözni... Az egésznek nincs is értelme és még kedvem sincs hozzá. Mindegy. Most már mindegy, itt várok a reptéren a kedves nagynénémre, aki fogalmam sincs, hogy hogy néz ki.
- Szia. Te lennél Wayra? - kérdezte egy idősebb szőke hajú hölgy.
- Igen. Jó napot!
- Én vagyok a nagynénéd. Kristen Cambel.
- Üdvözlöm. - mondtam lesütött szemekkel. Elegáns és finom hölgy benyomását keltette, nem tudom, hogy fog megbarátkozni az új lázadó énemmel. A régivel biztosan kijött volna....
- Ennyi holmid van csak? - nézett a bőröndömre és a táskámra.
- Igen.
- Remélem azért ruhát is hoztál magaddal. - kacsintott.
- Hoztam.
- Nézd kincsem, tudom, nem ismerjük egymást. Tudom, hogy nincs kedved itt lenni és minden bizonnyal eleged van. Nem akarsz beszélni róla, de itt vagyok és már egy csapat vagyunk. Ugye tudod? - tartotta meg első szent beszédét a kocsihoz érve.
- Tudom.
- Hát rendben. Mit fogsz tanulni az egyetemen?
- Grafikát és fotózást.
- Nem látom a géped.
- Mert eltört.
- Oh, értem. Majd keresünk egy jót, rendben?
- Nem kell köszönöm. Megoldom.
- Ebben biztos vagyok, de szeretnék segíteni és van rá pénzem. Tudod, én divattervező vagyok és van egy kis szalonom.
- Ez érdekesen hangzik. - próbáltam udvarias lenni, de közben alig vártam, hogy odaérjünk a házhoz és, hogy elvonulhassak a kijelölt szobámba.
- Igen. Mondd, mit szeretnél ebédelni?
- Teljesen mindegy nem vagyok éhes.
- Kicsi lány... hidd el nekem, nem a nádszál vékony lányok a divatok. Valamit csak szeretnél enni. Mi a kedvenced?
- Nincs. - pontosabban már nincs... nem lehet, mert amihez kötődünk, azt úgy is elveszítjük.
- Hát rendben én imádom a spagettit és arra gondoltam ehetnénk. Már meg is főztem. - mondta mosolyogva. Szinte mindig mosolyog. Amióta itt vagyok nagyon kedves és türelmes is. Optimista nő. - Köszönöm.
- Igazán nincs mit kicsim. Itt is vagyunk! - csattant ki az örömtől. A ház hatalmas volt, New York kertvárosában, nem a hatalmas forgatagban, hanem egy egészen egyszerű, eldugott kis helyen. Tetszett. Kiszálltam az autóból és fogtam a csomagjaimat.
- Nagyon szép. - mondtam egy halvány mosollyal.
- Köszönöm. Na gyere! - mondta az ajtónyitás után. A ház belül még szebb és érdekesebb volt, mint kívül. Mire kipakoltam, nem találtam sehol a házban, így kimentem a kertbe ahol épp telefonált. - Édesem. - köszönt mosolyogva, majd folytatta a telefon beszélgetést. - Caleb, értsd meg, most nem tudok neked zongoraórát adni, itt van az unokahúgom.... Igen, van és nagyon bájos.... Nem hiszem, hogy örülne neki..... Caleb.... Caleb! Letette. - fordult felém.
- Sajnálom.
- Ugyan, ezt a srácot nem kell, de az az érzésem, most jön a nagypapájával együtt. - Értem. Akkor én felmegyek... - Kicsim, nem kell. Nem rossz népek.
- Tudom, csak nincs kedvem...
- Jól van, menj csak!- mondta mosolyogva én pedig megköszöntem majd elmentem.

Előszó

Mitől változik meg egy lány élete?
Talán ha a szülei autó balesetben meghalnak?
Esetleg ha a bátya börtönbe kerül, mert megöli a vétkes vezetőt?
Vagy ha a lány depresszióba kerül és el kell költöznie egy kisvárosból a hatalmas New- York-ba?
Ha addig nem ismert nagynénjéhez költözik?
Ha közbe egyetemre készül?
Netán ha egy vakrandi során rádöbben az igazságra?

Hogy mi ösztönzi a változásra Wayra-t nem tudni.
Egy biztos eltökélt szándéka megváltozni, bár a változás nem olyan könnyű, talán leheleten is,  ha közben a múltja kopogtat az ajtaján...