22. Jég szív

Másnap fekete holmiba mentem iskolába. A hajam hagytam rá omolni a hátamra, felvettem egy sötét szemüveget. Nem volt kedvem a mai naphoz, a héthez, a pillanathoz, az órákhoz, a perchez.... az élethez.
Nem akartam találkozni vele... nem akartam beszélni senkivel.... egyszerűen a magányba akartam fordulni, csak a saját, bár labilis lelki világomba, de erre nem volt lehetőség.
- Szia. - állt meg az egyetem folyósólyán előttem Caleb.
- Szia.
- Tényleg nem akarsz látni? - kérdezte... hát ennyire nem voltam világos.
- Tényleg.
- Miért nem hiszek neked? - válaszul vállat vontam. - Hm.... nem értelek téged.
- Mások se.
- Miért vagy itt ha menekülnél? Nem számítottál rá, hogy lesz egy srác, aki beléd szeret?
- Nem.
- Ismét bőbeszédű vagy, mint az elején... de akkor is felolvasztottam a jég szívedet.
- Nem voltam tegnap elég világos? - tettem fel egy közömbös kérdést.
- De, de nem fogom ennyiben hagyni, ezt te is jól tudod.- nem válaszoltam, egyszerűen csak kikerültem és mentem órára.
Óra után Zoe jött oda hozzám és a vöröske. Láttam, hogy most beszélgetés lesz, de nem akartam velük se beszélni... még Zoe-val sem, de ő kezdte a mondandóját.
- Szia Wayra.  Nem értünk téged. Mi történt? Caleb miért ilyen? És te?
- Sziasztok!  pillantottam a vörösre. - Kérdezd őt. Nem válaszolom.
- Mi van? Hagytad, hogy ágyba vigyen? - kérdezte, az a nő...
- Nem mindegy neked? - kérdéssel feleltem. Zoe a földre pillantott majd rám.
- Bele szerettél igaz? - a legrosszabb kérdés, ami ma érinthetett, de feleltem.
- Jég szívem van. Sosem szeretek.
- Kit akarsz becsapni? Engem, őt vagy magadat?
- Mindenkit. - válaszoltam őszintén.
- De ne aggódj. Hajnalba elutazom, így nem fogok útba lenni senkinek. - néztem ismét a vörös ciklonra.
- Úgy is félre löknélek. - bizonygatott.
- Jó. Most megyek. Sziasztok! - sétáltam el a két lány elől, majd azon kezdtem el gondolkozni, hogy hova is utazzak.... Eszembe jutott, az utolsó esélyem... Haru a Vietnam csere diák.
Alig vártam, hogy az óráknak vége legyen és beszélhessek Kristinnel, hogy elutazom és meg látogatom Harut és a családját. Óra közi szüneteimben írtam is Harunak, aki picivel később válaszolt is, hogy szívesen látnak és várják az érkezésem írjam meg melyikkel érkezem.
- Szia, szeretnék beszélni veled! - száguldottam a konyhába.
- Szia édesem. Mond csak. - mondta egy mosoly kíséretében.
- Holnap szeretnék elutazni Vietnámba.
- Mit? - kerekedtek el a szemei, a pupillái háromszorosára nőttek és az arc színe fehérebb lett.
- Haru-hoz egy cserediákhoz.
- Jól van. Ha ezt szeretnéd.
- Igen.
- Akkor nézünk egy járatot.
New York és Hanoi közt 20 óra az út.... lehet fel kell töltenem reggel a  a gépem.
Kristennel neki álltunk be pakolni.
- Tényleg menni akarsz? - kérdezte.
- Igen. Szerintem most jót fog tenni nekem.
- Wayrusom... hiányzol majd.
- Te is nekem. - öleltük megy egymást.
- Nem köszönsz el tőle? - kérdezte utalva Caleb-re.
- Nem.