19. Egy ölelés

Haza mentem Calebtől, szerencsére nem volt otthon Kristen és így nyugodtan rendbe tehettem magam. Egyetem sem volt, vagyis volt, de nekem nem volt órám, így nyugodt szívvel fürödhetem meg, szedhettem rendbe magam és a gondolataimat, amik minden fele cikáztak. Elmélyülve a gondolat világomban, az gátolt meg, hogy csengettek. Lementem az emeletről és ajtót nyitottam.
- Szia! Örülök, hogy látlak. - lökte beljebb az ajtót és be is lépet az előtérbe.
- Szia.- ennyi jött ki a torkomon.
- Hogy vagy? - kérdezte, mintha mi sem történt volna.
- Szerinted?- néztem rá.
 - Nem tudom. Sosem mondtad el mit gondolsz... azért jöttem, hogy megkérdezzem és bocsánatot kérjek. - mondta olyan őszinte kék szempárral, aminek hittem is volna, ha nem ismerném a testvérem.
- Elkéstél, de megbocsájtok. A testvérem vagy... de most hívnom kell a rendőrséget.
- Másodszorra is rács mögé dugnál?
- Ha másképp nem tanulsz... - mondtam lesütött szemekkel. Tudom, hogy miattam került börtönbe, mert én elmondtam az igazat, és azt is tudom, hogy védenem kellene, mert a testvérem.... de egy gyilkos.
- Tudod... jó húgocska vagy.. és voltál.
- Akkor miért tetted? Miért ölted meg a sofőrt? -néztem a tenger kék szempárba, nem tudom mi volt pontosan bennük, ahogy az én gondolataim cikáztak, úgy cikáztak az övéi is. Benne volt a harag, a düh, a kegyetlenség, a szomorúság és valahol mélyen a válasz is, de azt már nem láttam a szemeiben.
- Bosszúból, elkapott az indulat.
- Honnan tudod, hogy azt az autóst ölted meg?
- Erre nem válaszolhatok. Még nem. De hívd a rendőrséget.... - kapta el a tekintetét és a telefonra vetette a szemét, meglepő, hogy milyen gyorsan meglátta, hogy hol van.
- Komolyan Rob, miért jöttél?
- Hogy bocsánatot kérjek és megnézzem, hogy jól vagy-e. - mondta nyugodt egyszerűséggel a hangjában.
- Nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Menj el! - mondtam a bátyámnak.
- És a rendőrség?
- Csak menj el. - tudtam, ha egyszer megtalálták most is megfogják.
- Meg fogsz látogatni? - kérdezte.
- Meg. - mondtam, válaszul felállt és elindult az ajtó irányába. Én megállítottam és megöleltem. - Össze törted a szívem tesó és nem csak a gépemet. - mondtam. Kis idő múlva elengedtem a karjaim fogságából.
- Way, te túl jó vagy... nem csak hozzám.... hanem az egész világhoz. - nyomot egy puszit a homlokomra, majd kisétált a fehér ajtón, ami becsukódott mögötte...az életemben másodszorra csinálta meg ezt velem.

- Caleb, ide tudnál jönni?- szóltam bele a telefonomba, a vonal másik végéről érkezett egy hang, hogy öt perc és itt lesz. Kristen még nem volt itthon, nekem pedig valakivel meg kell osztanom az eseményeket. Valakinek ki kell nyitnom a szívem ezen részét, és Caleb-ben bízok a legjobban.
Ígéretéhez mérten itt is volt.
- Mi történt, minden rendben? - kérdezte abban a pillanatban, mikor ajtót nyitottam neki.
- Igen... csak Robert itt járt és szükségem volt egy ölelésre. - vallódtam be női gyengeségem jelét, erre ő szó nélkül megölelt.
- Hercegnő... de nem bántott, ugye?
- Nem. Csak megint kisétált az életemből.
- Wayra, ígérd meg, hogy nem sírsz senki miatt....
- Miért? - néztem fel rá, mikor elengedtük egymást.
- Mert senki nem érdemli meg, hogy egyetlen egy könnycseppet ejts érte.
- Nem ígérem ezt meg neked...
- Miért?
- Mert bárki megérdemli a könny cseppjeim....
- Jó... csak miattam ne sírj soha. Jó?- nézett mélyen a szemembe, közben a válaszom kereste.
- Jó.
- Wayra, mond csak....
- Igen?- néztem rá.
- Mit jelentet neked ez az ölelés?
- Mint a többi....
- Vagyis?- tudakolta a pontos választ, amit én magam sem tudok.
- Biztonságot. - mondtam rövid ideig tartó gondolkodás után.- És neked?
- Csak egy egyszerű ölelést. - mondta lesütött szemmel.