17. Szemét!

- Fáj a fejem. - jelentettem ki, mikor valaki befogta a szám. Rettentően megijedtem.
- Rendben van. Én vagyok. Rendben, biztonságban vagy. - ezt a hangot ismerem, riadtan felkeltem, erőt vettem magamon és kiszabadultam a kezei közül majd rá meredtem.
- Mit akarsz?- ekkor vettem észre, hogy a hajam az arcomba lóg, közben fel volt tűzve. A ruhám lekerült rólam, csak egy melltartó és bugyi van rajtam.
- Miért vallódtál ellenem? - kérdezte, miközben végig mért. Összébb húztam magam.
- Nem tettem semmit. Én igazat mondok. - védekeztem.
- Igen?  Akkor közlöm, hogy kár volt. Meg sem látogattál. Tudod, hogy ennek mi lesz a következménye? - emelte fel a hangját, de nem kiabált.
- Nem volt rá gyomrom.
- Le inni magad van? - nézett rám undorral.
- Legalább nem ölök. - dobtam neki oda, elvégre nekem van jogom irtózni tőle.
- Vigyázz húgi, a börtönbe kiképeztek.
- Téged még anyánk hasába képeztek ki, mivel mindig egy tapló voltál. - mondtam, kár volt, már tudom. Megnyalta az alsó ajkát.
- Hupsz.... megríkattál.
- Szemét!
- Jobbat nem tudsz? - mondta cinikusan. Ha tudná, mit gondolok róla, ha tudná, hogy mennyire utálom... de még is a testvérem és el kell fogadnom, meg kell tennem érte mindent. Mindent! De már annak is vannak határai.
- Nem is akarok.- mondtam egyszerűen.
- Látod, ez a baj veled.... túl hamar feladod, nincs célod, nincs terved.... de nekem van... pláne most... és veled. - mondta valami érccel a hangjában, amitől kirázott a hideg, nem tudom mire készül. Ezt az oldalát nem ismerem.  Mit tettek vele a börtönben? Még is ezt mire véljem? Mi lett a bátyámból egy beteg állat? Egy szemét dög? Mi lett belőle? Hova veszett  el az ember?
Nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön. Oda húzott magához, azt gondoltam meg bánta, amit tett és meg akar ölelni, de nem... Erőtlen voltam, fájt a fejem és nem voltam még teljesen józan, amit ő kihasznált... mocskosul szemét módon kihasznált.
Levette a ruháim maradék részét, majd lefogott, elfektetett a kövön. Most döbbentem rá, hogy egy mosdóban vagyunk.
- Ne.... - kértem. Hiába.
- Ha ordítani mersz, meg is öllek. - vágta hozzám, majd lefogta a karom, hogy ne tudjak mozogni. Hiába próbáltam ellenállni, nem érdekelte a dolog. Hiába sikerült gyomor szájon rúgni, nem érzékelte... mivel egy érzéketlen pöcs lett.
- Kérlek!- sírtam el magam.
- Sajnálom Way... de tudnod kell, hogy nem vagy a húgom. - csókolt meg. A csókjától elfogott a rosszul lét, undort éreztem. Olyan hatalmas undort, amit még soha.   Mi az hogy nem vagyok a húga? Még is akkor ki vagyok? Miért most mondanám el? Miért vannak közös emlékeink és képeink? Ha nem ő a bátyám akkor egy idegen? De a legfontosabb, ha nem a testvérem akkor már joga van megerőszakolni?