4. Ajánlat

Még egy keveset vártam, mikor megszólalt a csengő... és előttem termett Caleb.
- Gondoltam szükség lesz a segítségemre. Gyere! - mosolygott diadalmasan.
- Köszi. - mondtam.
- Te most megköszönted?
- Igen. - mondtam a meglepettnek.
- Hm... erre sem volt példa az elmúlt időszakban, amióta ismerlek.
- Nézd... ne szokj hozzá, megköszöntem magamtól, mert megérdemelted, de ennyi. - mondtam, mikor odaértünk a teremhez. A tanár ránk nézett.
- Késtek! Üljenek le! - parancsolt ránk a középkorú férfi, aki a képi ábrázolás órát tartotta. Szót fogadtunk és leültünk. Csendesen telt el a két óra hossza, ameddig az oktatásunk ezen része tartott. Szerencsére volt egy kis időm kiszaladni a közeli boltba enni.
- Várj! - mondta Caleb.
- Miért?
- Mert én is megyek. Ha a nagynénéd nem mondta volna én intéztem az órarended és megegyezik az enyémmel. Tudod... hogy tudjak rád vigyázni.
- Remek. - mondtam morogva.
- Jó-jó, azért ne játszd túl. Bemutatlak a barátaimnak.
- Én nem akarom.
- Én nem kérdeztem.
- Ne vedd fel a stílusom.
- Kénytelen leszek, így többet beszélsz. - ahogy ezt kimondta, úrrá lett rajtam a felismerés, hogy igaza van. Ezt nem szabad folytatnom, egyáltalán ezzel az idiótával sem szabad tárgyalnom. Nem értem....
- Dave, várjatok, bemutatom nektek Wayra-t! - szólt egy magas barna srác után.
- Oké. Sziasztok! - állt meg és köszönt nekünk a társaival együtt. A srác kicsit komoly tekintetű volt... pont mint én most. A szemei világos barnák voltak. Mellette egy vörös hajú lány állt. Nem tudom... nekem nem volt szimpatikus. Egy másik lány is közben közelebb ért hozzánk. Az ő haja rövid barna volt, a szemei egész világos barnák. Íme a nagy csapat.
- Sziasztok! - köszöntünk egyszerre a szószátyárral.
- Helló.... Caleb, ő ki? - kérdezte a vöröske.
- Srácok, ő itt Wayra. Most költözött ide és a szomszédom. Kristen unokahúga. - mutatott be. - Wayra ő itt Dave, vigyázz vele! Ő pedig Samy. - mondta vörös lányra nézve. - Ő itt pedig Zoe.
- Sziasztok! - köszöntem megint.
- Mit lehet rólad tudni szőkeség? - kérdezte a Dave nevű fiú.
- Például utálom, ha a hajszínem a becenevem. - mondtam, mire csak nevettek rajtam.
- Hát jó... akkor Way!
- Nem! - mordultam rá. - Maradjunk a Wayránál.
- Oké....
- Ez a csaj még tőlem is harapósabb. - állapította meg Zoe.
- Csak addig, míg újdonság. - mondta a vörös.
- Most én megyek. Bocs. Sziasztok! - köszöntem el és elindultam kajáért. Nem volt kedvem a társasághoz, pláne nem a vöröskéhez. Egyáltalán semmihez nincs kedvem... Újdonság.... hm.... mit gondol ez rólam? Nem vagyok olyan, mint ő. Nem fekszem le akárkivel. Én nem olyan vagyok... vagyis nem olyan voltam. De ahhoz még is csak gusztus kell... Ennyire azért nem süllyedhetek mélyre. Egy kis idő múlva utolért Dave.
- Bocs az előbbiért. Caleb mesélte, hogy mi történt a családoddal, amit nagyon sajnálok. Ha gondolod, beszélgethetnénk.
- Nézd Dave, nekem elég egy utánfutó, szóval kérlek, ne akarj a barátom lenni. Ne is akarj megismerni... és jobb, ha ezt Caleb fejében is rendbe teszitek. Kösz. Most megyek! - hagytam ott. Nem voltam a legkedvesebb, de legalább őszinte. Vettem magamnak kaját, majd bementem a következő órára. Caleb próbálkozott, de nem beszéltem vele. Az egyik óra végén megállt előttem egy idősebb férfi, körülbelül Kristen korú.
- Te vagy Wayra Cambel? - kérdezte.
- Igen. Miben tudok segíteni.
- Én Tomhas Briston vagyok. Caleb nagyapja.
- Értem.
- Van magának egy ajánlatom.
- Igen?
- Tudja az unokám sokat mesélt magáról, ami meglepő, mivel nem szokott lányokról beszélni... így arra gondoltam...
- Nem! - vágtam rá rögtön.
- Tessék?
- Nem érdekel az ajánlata és bármit is akar, a válaszom nem. Nem érdekel az unokája és maga sem. Nem érdekelnek az itteniek.
- Jó... ahogy óhajtja... remélem ezt átgondolta.
- Tökéletesen. Nézze, az unokája sokat mesélt magáról és a kapcsolatukról, de attól tartok félre ismerte a nagyapját, mivel az ajánlatáról ítélve nem tisztességes ember, így én csak azt remélem, hogy időbe rá jön, milyen ember is maga.
- De hát meg sem hallgatott, honnan tudná, hogy mit akartam? - nézet rám a szemüvege mögül.
- Sajnos, volt tapasztalatom megismerni az embereket.
- Akkor még is mit akartam? - kérdezte.
- Tudja... a maga családjukba mindenki ennyit beszél... A kérdésére a válasz pedig, nyilván azt akarta, hogy legyek kedves az unokájával, esetlegesen kerüljek közel hozzá... netalántán legyek a barátnője. Rosszul gondolom? - meredtem rá.
- Nem. - válaszolt, majd zavartan lesütötte a szemét.
- Mindjárt gondoltam. Szánalmas. Viszlát! - hagytam magárra a folyosón, majd indultam kifelé az épületből, közben azon gondolkoztam, hogy viselkedhet valaki így... nem értem az embereket és nem is akarom megérteni. Mikor hazaértem, Kristen izgatottan várt rám.
 - Milyen napod volt?
- Érdekes. - válaszoltam.
- Bővebben Wayra?
- Sajnálom Kristen, de nekem nincs kedvem beszélgetni. Tudod az egyetem jó, az órák is elfogadhatók, de van egy férfi, akit nagyon nem kedvelek és Caleb baráti társaságát sem igazán... főleg Samantát. - vallottam be és egész hosszan válaszoltam.
- Oh... mit tettek, én kedves embereknek ismertem meg őket... és Sam pedig régen Caleb barátnője volt, csak valamin nagyon összevesztek.
- Hm... azon nem csodálkozom. Igazából a többiekkel nem is volt annyira problémám... csak talán én vagyok túl érzékeny... De most felmegyek, ha nem baj..
- Menj csak. Nemsokára úgy is jönnek a fiúk.
- A fiúk? - néztem rá meglepve.
- Igen. Caleb és Tom, a nagyapja.
- Oh.... értem. - mondtam, majd bementem a teraszról és ledőltem. Egészen addig nem merészkedtem ki, ameddig a hasam nem morgott élelem hiányában.